Julka néninek fodros szoknyái voltak. Tarka virágok díszítették ezeket a szoknyákat, az aljukat piros szatén szalag szegélyezte, és Julka néni egyszerre többet is magára vett ezekből, akár nyár volt, akár tél. Nyáron fehér blúzt és szalmakalapot hordott, télen kötött vállkendőt borított magára.
Julka néni egy nálánál jóval fiatalabb magyar férfival élt. Az arca a mély barázdáktól sokkal öregebbnek tűnt, mint ahány éves valójában volt, bár azt senki nem tudta, hogy pontosan mikor született. A szájában állandóan pipa lógott, beszéd közben sem vette ki a fogai közül, úgy mondta a gazdának, aki valószínűleg fiatalabb volt nála, és akihez már több mint egy évtizede járt napszámba:
– Józsi bácsi, összetrombitátam a népsíget, mehetünk hajmát gyuggatni, de felelőssíget nem vállalok értük.
Ilyenkor a szája szögletében megjelent egy cinkos kis mosoly. És a szeme! Mindig ragyogott a tekintete. Amikor leguggolt a határban a hagymaföldön, a fodros szoknyái körülölelték, a fejét befödte a szalmakalap, olyan volt, mint egy óriásra nőtt, bodros levelű, fényes káposzta.
Néha, amikor ráunt az egyhangú munkára, húzott egy árkot, beleszórta a dughagymát és hazament a bandájával. Persze, ez már csak jóval később derült ki, amikor girbegurba hagymaszálak nőttek ki a földből, amiket nem lehet csomóba kötni és árulni a piacon.
Julka néni soha semmit nem vitt el a gazda házától, egyetlen fitying sem hiányzott soha, pedig tudta, hogy hol tartják a pénzt.
