Magyarkanizsa legnagyobb bevásárlóközpontjába ritkán fordulok be, igyekszem elkerülni azt a „mega” áruházat. A pénztáros hölgyike hidegvérrel kijelentette: aprópénz híján 9 dinárral adós marad. Sokszor maradtam adós néhány dinárral, vagy nekem nem tudtak ennyit visszaadni, de ebből nem csináltam problémát. A kilenc dinár sem sok, de a pénztárosnő viselkedése már sok volt a számomra. Azért sem hagyom annyiban! A főnököt kértem, de nem akaródzott előkerülni. A mögöttem sorban állók toporogni kezdtek. A pénztáros kisasszony zavarba jött, magyarázkodott. Nem érdekel, kérem a főnököt! De nem akaródzott előkerülni. Na, gondoltam, megoldom én a helyzetet. Ha már tartozik nekem 9 dinárral, én adok még neki tíz dinárt, ő pedig ad nekem húszat, az egy dinárt meg elfelejti. Ettől a javaslattól jött igazán zavarba, kiverte a hideg verejték. A pénztárgépen próbált utána számolni, kevés sikerrel. Utóbb azért belegyezett a tranzakcióba. A pénztárgéphez állított kereskedők zöme gépfüggő. Még a legegyszerűbb összeadással vagy kivonással sem próbálja megmozgatni az agytekervényeit. Még akkor is a gépre hagyatkoznak, amikor például 500 dinárból 150 vagy 200 dinárt kell kivonni. Amit a digitális kijelző mutat, az a tuti, nem kell egy kicsit sem gondolkodni. Amikor jó hangosan magyarul elköszöntem a szerb pénztáros leányzótól, látszott rajta, hogy igen csak megviselte a szokatlan pénzügyi manőver.
