Nem tudom, mióta, talán Jancsi és Juliska mézeskalács házikójával való megismerkedésem óta lenyűgöznek a mézeskalácsból készült házikók, amelyekkel az egyetlen igazán nagy problémám az, hogy nincs szívem megkóstolni őket. Néhány évvel ezelőtt magam is ábrándoztam arról, milyen jó lenne készíteni egy mézeskalácscsodát, ám csakhamar rájöttem, hogy sem technikai tudásom, sem kézügyességem, sem elegendő türelmem nem lenne hozzá, így átmenetileg letettem róla, egészen addig, amíg az egyik áruházlánc kínálatában meg nem találtam a legmegfelelőbb megoldást, a kész lapokból álló mézeskalács házikót, amelyet csak össze kellett állítani és ki kellett díszíteni. Be kellett azonban látnom, hogy férfiszemmel ez a bizonyos csak nem is annyira csak, így inkább elajándékoztam, nagy sikert aratva vele.
Persze, nem mindenki választja az egyszerűbb megoldást. Nemrég hét ember, hét nap alatt, hét kiló lisztből, húsz tojásból, négy kiló cukorból, három kiló mézből készítette el Madách Imre emlékmúzeumát a csesztvei művelődési házban, olvashattuk a magyarországi sajtóban, megállapítva, mennyire jó ötlet volt az alkotók részéről az, hogy Madách bicentenáriuma alkalmából megformálják az emlékházat, az író szobrát pedig egy fondant kockából faragják ki hozzá, a másfél méteres alkotásnak ugyanis érthető módon igen sokan a csodájára jártak.
Lehet, hogy a jövőben nekem is szintet kellene lépnem, és már nemcsak egy egyszerű mézeskalács házikó elkészítéséről, hanem mondjuk, a zentai városháza, a tűzoltó-laktanya vagy éppen a kis zsinagóga másának megépítéséről kellene ábrándoznom?
