Lenke bizonytalan nő. Legalábbis ezt mondta rá egyszer az egyik kollégája, s Lenke vérig sértődött. Még hogy ő tétovázna, bizonytalan lenne… Ennél nagyobb sértést el sem tudott képzelni. Magát mindig határozott, kiegyensúlyozott, erős jelleműnek tartotta. Az, hogy olykor bizonytalan is lehet, nem fért bele az önmagáról alkotott képbe. Egyszerűen nem tudta megemészteni, neki ez volt az elképzelhető legerősebb ütés, amit egy közeli embertől kaphatott, legyen szó barátról, családtagról, munkakapcsolatról. Igazi mélyütés.
Kedvetlenül járt a munkára hosszú napokon keresztül. Fantáziáját mindig a kapott kritika rombolta, akárhányszor elvitorlázott valamilyen merészebb vizekre. Érni kezdett benne a gondolat, ezt nem hagyhatja annyiban. Lépnie kell. Valamit csinálni, maradandót. Olyasmit, amit megjegyeznek. Biztos volt benne, hogy minden kollégája azzal a meggyőződéssel él, hogy ő tétova teremtés. Elszánta hát magát a lépésre.
Irodai munkát végzett. Egy pillanatban felállt, odalépett a rosszmájú kolléga elé, s saját magát is meglepő hangszínnel, végsőkig megfeszített hangszálakkal, már-már kiabálva, morcos tekintettel közölte: – Azonnal add ide nekem azokat az aktákat! A kolléga felnézett. Már rég elfelejtette, mit mondott Lenkének, így azt sem értette, honnan ez a nagy változás a kommunikációs csatornában. Értetlenül nézte a nőt, aki rettenetesen zavarba jött, teljesen elpirult.
– Lenke, te nagyon szégyenlős vagy az ilyen fene nagy szigorhoz – jegyezte meg egy másik, az eseményt végignéző kolléga. Lenke pedig, megfeledkezve a bizonytalansági vádról, azt gondolta magában: ennél nagyobb sértést, hogy ő szégyenlős, nem is kaphatott volna…
