Személyesen ugyan még soha nem volt alkalmam átélni, távolról mégis évről évre csodálattal figyelem a mohácsi busójárás eseményeit, ahogyan minden bizonnyal nagyon sokan mások is, ugyanis az élő hagyomány ereje, amely újra meg újra kultúránk sokszínűségéről tesz tanúbizonyságot, sokunkat képes lenyűgözni, bármennyire is megszokott számunkra, bármennyire is a mindennapjaink részét képezi, még akkor is, ha egyesek szerint a mára már némiképp az idegenforgalom medrébe terelt népszokás sokat veszített eredeti értékéből.
A különleges hangulatú téltemető és tavaszköszöntő rendezvénysorozat idén tizenöt helyszínen több mint százhatvan programot kínál a látogatók számára, ami jól jelzi, hogy bár a busójárás, amelyet az UNESCO 2009-ben a világ szellemi kulturális örökségének részévé nyilvánított, nemcsak Mohács legnagyobb turisztikai attrakciója, hiszen az esemény hat napjára összesen mintegy 110 ezer látogatót várnak a szervezők, hanem a helyieknek mégis valami egészen mást is jelent, egyfajta életérzést, aminek a mibenlétét nehéz szavakba önteni, sokkal inkább meg kell élni. S talán éppen ezt az érzést kellene megtalálnunk és megélnünk benne nekünk, kívülállóknak is, akár a helyszínen, akár néhány tíz, száz vagy ezer kilométernyi távolságból figyeljük azt, hogy a busók hogyan kelnek át csónakkal a Dunán, vonulnak fel a belvárosban, teszik vízre a farsangi koporsót, avatnak új busókat és gyújtanak hatalmas máglyát a város főterén. A hagyományaink ugyanis éppen a megélésük által és a megélőik által válnak élőkké és továbbörökíthetőkké.
