A legnagyobb badarságoktól kezdve a meghökkentő dolgokig, mindenfélét olvashat az ember a honlapokon. Olyasmit is a nagyvilág híreiből, amiről nem is gondolná, hogy legszűkebb környezetében is megtörténhet.
Arról szólt a hír, hogy élete legjavát külföldi vendégmunkásként eltöltő házaspár nyugdíjaztatásukat követően visszatért volna a szülői házba. Igen ám, de ott azzal szembesültek, hogy már más valaki lakik benne. Előbb azt hitték, betörtek hozzájuk, de mint kiderült, minden „jogszerű”. A földhivatal is azt jelezte vissza, az „új lakó” adásvételi szerződéssel bizonyította, hogy megvásárolta a házat. Pedig a régi tulajdonosok azt semmi pénzért sem kívánták eladni. Miért is tették volna, gyermekeik vannak, meg egyébként is a ház immár kétszáz éve a család tulajdonában van.
Hasonló helyzet történt a kilencedik évtizedét taposó dél-bácskai bácsival is, aki élete javát Párizs külvárosában dolgozta le. Nyugdíjas éveiben a nyarakat idehaza, a szülői házban töltötte, de legutóbb, amikor hazajött – lehet gondolta, utoljára – azzal a szándékkal érkezett, hogy eladja az ősi jussát. Fájó szívvel, de annak tudatában tette, hogy gyermekei ide vissza már sohasem költöznek. A tágas, kertes ház hamar vevőre talált, intézték is az átíratást. Csak jött a bökkenő. Az udvar egy része már nem a bácsi tulajdonát képezte.
A telekkönyvben a szomszéd házat megvásároló újgazdag neve tűnt fel. Ügyvédek segítsége kellett, hogy ezt helyreírják. Ha a bácsi időközben elhalálozott volna, új lappal indul a történelem, és az ősi jusshoz már édeskevés közük lett volna a valódi örökösöknek.
