Épp vizet és rágcsálnivalót vásároltunk egy vilniusi élelmiszerboltban, amikor a mélyhűtők mellett elhaladva megcsapott a fagyi illata. Bár nagyon megkívántam a jeges finomságot, február volt, ráadásul a hó is esett a litván fővárosban azon a hétvégén, amikor odalátogattunk, így végül úgy döntöttem, hogy a fagyizást nyárra halasztom. Legtöbbször utánajárok egy-egy ország vagy város látványosságainak és nevezetességeinek, ráadásul néhány alapkifejezést is meg szoktam tanulni az adott nyelven az utazás előtt, de ez alkalommal nem tettem. Teljes mértékben a barátnőmre hagyatkoztam, aki ott tanul már lassan egy éve. A másnapi vásárlás közben ismét rápillantottam a fagylalttal teli mélyhűtőkre, és ezúttal hangot is adtam annak, hogy fagyizhatnékom van, de a barátnőm egy „tél van”-nal és egy nevetéssel lerázott. Ránéztem a kesztyűs kezemre és a vastag sálamra. Tényleg túl hideg van a fagyizásra.
Miután hazaértem az utazásról, felkapcsoltam a tévét. Pont egy ismeretterjesztő műsor ment Litvániáról. Mégpedig épp arról volt szó, hogy az ország híres a fagylaltjairól. Meghökkenve pislogtam a képernyőre. Nem tudom, mennyi volt annak az esélye, hogy épp így jöjjön ki a lépés, és hogy milyen felsőbb erők sugallták nekem, hogy fagylaltot kellene ennem. Azt viszont tudom, hogy nagyon bánom, hogy nem hallgattam rájuk.
