A kenyeret a mai napig pékségben vásárolom. Így szoktam meg, számomra így a természetes, annak ellenére, hogy ma már egyre több mindenért valamelyik bevásárlóközpontba megyek, és annak ellenére, hogy az utóbbi időben bizony rájár a rúd a pékségekre, hiszen többjüket is hosszabb-rövidebb időre bezáratott az adóhatóság. Viszont a közelmúltban igencsak elgondolkodtam azon, hogy továbbra is járjak-e pékségbe… Igyekszem környezettudatosan élni (na jó, nem viszem túlzásba, de törekszem), és mivel fennáll az esélye annak, hogy belefulladunk a műanyag zacskókba, eldöntöttem, hogy egy szövött szatyorral járok vásárolni. A pékségben egy kedves nő fogadott, de miután jeleztem neki, hogy nem kérek zacskót, és a kenyeret a szatyorba tegye, egy nagyot sóhajtott, arcán átsuhant az egész világ fájdalma, és egy pillanat alatt legalább húsz évet öregedett. Fizettem, köszöntem szépen, ahogy illik, majd távoztam, és közben azon gondolkodtam, hogy akkor most egy ideig a szemben lévő pékségbe megyek kenyérért, ha már itt ilyen jó szívvel szolgáltak ki.
