Vettem két színes, kora nyári virágcsokrot. Az egyik itt van előttem az asztalon, a másikat kivittem a temetőbe a hétvégén.
A természet teljes pompájának vagyunk tanúi: az utcákat, utakat szegélyező bokrok, fák, az akác, a bodza, a vadrózsa, a jázmin is nyílik, a szülőfalu felé menet, a búzatáblák végében pipacsok integetnek. Az évtizedes rózsabokrok is ontják már virágaikat az egykor szépen gondozott falusi kertünkben.
Számos jeles nap követi egymást ebben a hónapban, Szent Flórián, Pongrác, Szervác, Bonifác... Májusban jegyezzük a sajtószabadság napját, az Európa-napot, a madarak és a fák napját, a múzeumi világnapot, a család nemzetközi napját; a hónap utolsó vasárnapján a gyermeknapot, első vasárnapján pedig az édesanyákat köszöntöttük.
Már több mint húsz éve nincs mellettem anyu. Nem szeretnék szomorú lenni ezen a napon – hiszen a kedves emlékeket őrizgetem, amikor még az ölébe ülhettem, akár fiatal felnőttként is, a jókedvű, dolgos hétköznapokat, azt, hogyan tudott örülni minden szépnek, ami körülvette, hogyan tisztelte magát az életet –, de minden évben összefacsarodik a szívem ilyenkor, csordultig van a lelkem szomorúsággal és szeretettel egyszerre: hogyan lehetnék gyerek csak néhány percre, amikor már magam is egy felnőtt lány anyja vagyok, hogyan kaphatnék tanácsot, segítséget, amikor már két évvel idősebb vagyok annál, mint amennyit ő megélhetett? Az ő születésnapja is májusban van, minden kinyíló virág őt köszönti az udvarunkon.
