Nem kedvelem a plázák fancy luxuscikk-kereskedéseit, kerülöm őket, de aznap be kellett térnem. Vasárnap volt, vacsorabeszerzési küldetésben voltam, és útközben összetörtem a transzport céljából rám bízott, jénai üvegtálat. A magyarázkodás elkerülésének reményében identikusat kellett találnom, sürgősen, valahol útközben, az említett bolt tökéletesen beillett a rögtönzött tervbe. Fényűző lakberendezési badarságokat, himalájai kecske szőréből szőtt pokrócokat, öntöttvas tepsiket, mérgedrága, porcelán wécékeféket árulnak. Az árcédulák nem leptek meg, a tömeg viszont annál inkább. Okoskodó újgazdagok hada bombázta őrült, képtelen kérdésekkel a kényszeredetten vigyorgó kereskedőket. A kasszánál sor. Oroszok, két szőke gyerek, fitnessz mama, IT szektoros papa. A családfő végül hosszas válogatás után két „különleges” párnával a kezében állt a kasszagép elé. A 6500 (!) dináros számla láttán elővett a zsebéből nagyjából 20 dekányi dinárt, és a kötegből készségesen leszámolt 65.000-et. Látszott az arcán, hogy érzi, valami nem stimmel a számokkal, de hirtelenjében nem is tudta, hogy pontosan mi...
Nos, átlagfizetés ide, infláció oda, annyi bizonyos, hogy ameddig olyan „háborús menekülteknek” nyújtunk „menedéket”, akik a cyberspace távoli felhőiből merik bitcoinjaikat, majd kilószámra konvertálják dinárunkba, addig az őslakosok többsége legfeljebb egy mázsa kölpényi spenótot vehet havi bevételéből.
