A XXI. századi édesanya felé közvetített elvárások listája túl hosszú. Kiragadhatjuk belőle a barátot, aki mindig ott van a gyermekei számára, játszik velük és támaszt nyújt; a tanítót, aki egy életen át egyengeti az útjukat; a nőt, aki hű társa a párjának; a megfelelő munkaerőt, aki magas szinten teljesít még akkor is, amikor a korábban felsoroltak éppen összedőlnek, és borul a szépen kialakított egyensúly. Az idilli képet közvetítő közösségi média sem segít azon, hogy az édesanya kevésbé ostorozza magát, ha épp aznap nem volt a helyzet magaslatán.
Anyának lenni nehéz, ez tény, de talán ezt akkor vesszük észre leginkább, amikor eltűnik az életünkből. Egy pillanatra megroggyan a családi erőd, mindaz, amit nagyrészt ő tartott egyben. Felnőttkorban sem könnyű átvészelnünk ezt az időszakot, mivel fel kell építenünk újra az életünket, ezúttal nélküle.
Kisgyermekként pedig még nehezebb, hiszen megszűnik az a személy, aki az egészséges jövőképének egyik kulcstényezője lett volna. Bárhogy is legyen, az űrt, amely elveszítésével keletkezett, foltozni lehet, viszont betölteni senki nem tudja.
