Azt mondják, a gyerekek zenei fejlődésének érdekében nagyon sokat kell nekik énekelni. Ezt annyira komolyan vettem, hogy már a születésük előtt is minden nap énekeltem nekik népdalokat és gyerekdalokat – persze csak akkor, ha senki nem hallhatta meg a szerintem is elfogadhatatlan énekhangomat.
Egyik nap a kisebbik lányommal bicikliztünk a városban. Sehol senki, így rázendítettem a kedvenc kerékpáros, traktoros és kiscicás gyerekdalainkra. Bár lehet, hogy nem éneklek szépen, a lelkesedésemet senki sem vitathatja. A gyerek a bicikliülésben elkezdett dülöngélni, és még a kormányt is megcsapkodta. Milyen aranyos, gondoltam, hogy az anyja vidám dalaira táncikál! Annyira édesnek találtam, hogy jól megpuszilgattam a feje búbját.
Csakhogy a valóság egészen más volt. Néhány utcával arrébb ismét dalra fakadtam, és akkor láttam, hogy a gyerek nem is táncol, hanem a fejét rázza. Nem azért, mert annyira élvezi a dalomat, hanem mert így próbálta a tudtomra adni, hogy szeretné, ha végre elhallgatnék. Szegénykém udvariasan jelezte, hogy a dalolásom már túllépi a tűréshatárát. Én meg, teljesen félreértve a jelzéseit, csak tovább énekeltem.
Nem tudom, nevessek-e vagy szégyelljem magam, de biztos vagyok benne, hogy nagyon jól tettem, hogy mindig figyeltem arra, nehogy valaki más is fültanúja legyen az énekhangomnak. A szülői lét tele van olyan pillanatokkal, amikor a legjobb szándékaink ellenére is mellélövünk. De a valódi kudarc az lenne, ha elveszítenénk a képességünket arra, hogy ilyenkor nevetni tudjunk magunkon.
