Vízesésszerű zuhatag, majd torkot nem kímélő ordítás riasztott fel gondolataimból a minap munkára jövet. Az ember ilyenkor ösztönösen a hang irányába fordul. Az utca túloldalán egy igencsak elázott férfi szórta az átkokat jó hangosan. Tekintetemmel a baj forrását kutattam: a férfi felett levő erkélyek egyikéről egy ötvenes nőt láttam elhúzódni a teraszát díszítő virágcserepektől. Pillanatok múlva már csak az üres kancsó hallgatta a „felfrissített” férfi tovább erősödő méltatlankodását.
Mélységesen együttéreztem a bácsikával. Pár nappal azelőtt ugyanis jómagam is hasonló helyzetbe kerültem. Hosszú és fárasztó nap végén az autóbusz-állomáson várakoztam, miközben az otthoniakkal egyeztettem telefonon. Figyelmem homályából ért el hozzám az a hangos nevetés, amely a mellettem elsuhanó autóból zengett az utca felé. A következő lélegzetvételnél pedig már egy üveg víz hűsítését éreztem arcomon, ingemen. Persze az új telefonom sem úszta meg szárazon… A bácsikához hasonlóan nekem is jó nagyra nyílt a szám: hang azonban nem jött ki rajta. Győzött az értetlen döbbenet.
– Létezik, hogy szó nélkül maradt a TDL? – élcelődött velem másnap a kolléganőm.
Létezik. Egyes tapasztalatokat ugyanis már valóban nem tudok értelmezni.
