A testvérem tanított meg biciklizni. Öt-hat éves lehettem. Nem volt egyszerű dolga, nehezen éreztem rá a pótkerék nélküli bringázásra, de végül sikerült. Az első balesetem hét-nyolc évesen volt, amikor túl közel hajtottam a falhoz, és nagyon csúnyán lehorzsoltam a könyökömet. Azóta semmi, pedig napi szinten kerékpározom. A balesetmentes életem egészen három héttel ezelőttig tartott. Egyik fékem sem működik már egy ideje. Figyelmeztettek párszor, hogy ebből baj lesz, de egyre csak halogattam a javítást, kísértettem a sorsomat. Meglepő módon viszont nem emiatt történt a baj. Egyik reggel egy hosszabb fülű szövettáskát akasztottam a kormányra. Ezt egyébként rendszeresen szoktam csinálni, eszembe sem jutott, hogy veszélyes lehet. Nem mentem gyorsan, de a táska beleakadt a kerékbe, és ekkor jött a betétdal, mégpedig a Szállj el kismadár… Repültem is tisztességesen, és pontosan az arcomon landoltam. A sokktól először nem is éreztem semmit. Nem tudom, hogy hogyan, de felkeltem, visszaültem a bicajra és hazamentem. Egy kis idővel később viszont már a sürgősségi felé vettem az irányt. Megrepedt az orrom, és nagyon csúnya horzsolásokat szereztem. Két héten keresztül úgy néztem ki, mint egy bokszoló, félelmetes volt. A minap a közösségi oldalakat böngészve rábukkantam egy videóra, ahol egy fiatalember azt sorolja, hogy hány szinonima van a magyarban a kerékpárra. Viszont ez engem hirtelen nyelvész létemre sem érdekelt, csak az jutott eszembe, hogy teljesen mindegy, hogy legközelebb biciklire, kerékpárra, drótszamárra, bicajra, canglira, cangára vagy bicóra szállok fel, az biztos, hogy a kormányra soha többé nem akasztok semmit.
