Nem is nézem tovább, nem is érdekel az egész! Talán ez az a mondat, ami a leggyakrabban elhangzik a kedvenc csapataink búcsúját követően a futball-Európa-bajnokság kapcsán, ugyanis amellett, hogy egyesek diadalittas ünneplésbe kezdenek, ha az általuk favorizált együttes győzelmet arat, mások ilyen módon próbálnak hangot adni mérhetetlen csalódottságuknak, amelyet annak kapcsán éreznek, hogy kedvenceik búcsúzni kényszerülnek a további küzdelmektől, számukra pedig szinte teljesen értelmét veszítette az egész szurkolási hercehurca. Ilyenkor aztán kifejezetten jót tesznek a szünnapok, amelyek kiváló lehetőséget kínálnak arra, hogy kissé lehiggadjunk, kialakuljon bennünk a mérkőzések iránti hiányérzet, és a korábbi ellentmondást nem tűrő kinyilatkoztatásainkat – vonatkozzanak azok akár az ellenfelek gyenge, már-már szégyenletes teljesítményére, a bírók égbekiáltó, már-már bicskanyitogató részrehajlóságára vagy éppen a szervezők teljes, már-már felháborító alkalmatlanságára – sutba vágjuk, és valamiféle belső késztetéstől vezérelve újra bele-belenézzünk a további mérkőzésekbe, ami a végső összecsapások, az érmekért folyó küzdelmek felé haladva nyilvánvalóan még erőteljesebben megnyilvánul majd, és a végén már csaknem teljesen megfeledkezünk arról a kijelentésünkről, hogy nem is nézzük tovább, nem is érdekel bennünket az egész. De hát ettől (is) olyan szép a futball-Európa-bajnokság, és ettől (is) olyan szép a sport úgy általában!
