Jó néhány éve történt, hogy az öcsém átmenetileg hazaköltözött a szüleinkhez, és hozta magával az összes holmiját, amelyek között bőven akadt élelmiszer is. Lelkesen föl is töltötte az otthoni készletet: lisztet a liszttartóba, cukrot a cukortartóba, konzerveket a kamrapolcra. Aznap este még nem tudtuk, hogy ezzel a lendülettel egy igazi gasztronómiai kalandot is hozott az életünkbe.
Másnap ugyanis a férjemmel karöltve nekiálltunk megsütni gyerekkorom egyik kedvenc sütijét, a női szeszélyt. Sárga piskóta, baracklekvár, roppanós tojáshab... csodálatos egyveleg! Föltűnt ugyan, hogy a kristálycukor apróbb szemű a megszokottnál, de nem csináltunk belőle problémát, hiszen láttunk már ilyet korábban is, és hát ki tudja, miféle különös boltokban járhatott a testvérem, amíg Szegeden élt. Csakhogy a tészta sehogy sem állt össze, és a tojásfehérje habja is nagyon-nagyon furcsa állagot öltött. Értetlenül szemléltük a jelenséget, hiszen mindketten otthonosan mozgunk a konyhában, és ilyen még nem fordult velünk elő.
A dolgok akkor nyertek értelmet, amikor megkóstoltuk a tésztát és a habot is. Ekkor derült ki, hogy az bizony nem apró szemű cukor volt, hanem nagy szemű só...
Így kaptunk a finom, omlós-habos édesség helyett egy félkilónyi sót tartalmazó meglepetést – na meg egy sztorit, amellyel bármikor megnevettetjük az ismerőseinket.
