Sokszor úgy érzem, hogy a buszozás egy véget nem érő, improvizációra alapuló színházi bemutató, melynek szereplői tehetséges közemberek. A néni, aki hetente egyszer hat teletömött szatyorral a kezében is képes a busz után kocogni azért, hogy elsőnek üljön le az üresen induló járgányban. A lány, aki az első megállón száll fel, majd azonnal „lecsap” a legkedvesebb arcra. Ettől kezdve be nem áll a szája, a kiválasztott révén az utazó társaság is értesül a problémáiról, örömeiről. A döcögő népséghez hetente háromszor csatlakozik egy idősebb, botjára támaszkodó férfi is, aki akkor sem foglal helyet, ha a fiatalok a két üres ülés mellé egy harmadikat is felszabadítanak az érkezésére. No, meg a dáma, aki inkább leszáll a buszról, mintsem állva kelljen legyeznie magát havonta egyszer.
Aztán van az a nap, amikor a sorsszerű rendezés a szereplőket egyszerre szólítja színpadra, a buszsofőr pedig azt az instrukciót kapja, hogy egy pillanatban padlóféket nyomjon. A kézzel-lábbal magyarázó leányka hangos hahotázással rábukik a szatyrokat cipelő asszonyra, aki nagy nyögésekkel próbálja féken tartani a guruló csomagjait. Sikertelenül: egy pillanat múlva mindketten nagyot taszajtanak a bottal egyensúlyozó férfin, akinek erre megenged a görcsös kapaszkodása, és káromkodva esik bele a dáma ölébe. A kalapos nő sikongva hajítja el a legyezőjét a három szereplő súlyától. Jómagam pedig megpróbálom helyreigazítani a dominóeffektust, és egyensúlyt varázsolni a mindennapok tragikomédiájába.
