A csacsogó öregasszony leül az üresen álló székre a városi tömegközlekedésen. Levegőt sem vesz igazán, máris nyomja dumáját a mellette ülőnek. Szóba kerül a fülledt városi levegő, a busz klimatizált légköre, a napi politika..., de párbeszéd nem alakul ki.
Az útitárs néz értetlenül. Figyeli az öregasszony heves szónoklatát. Csak jó sokára mond valamit.
– Ukrán vagyok.
– Megtanultál már szerbül? – szegezi hozzá a kérdést a csacsogó öregasszony.
Csak csóválja a fejét.
– Mióta éltek itt?
– Több mint fél éve – válaszol az ukrán nő.
– És még mindig nem beszélsz szerbül? Mit gondoltok ti? Én oroszul szinte mindent megértek – folytatja monológját hol oroszul, hol szerbül, egy-két angol szót is beszőve az öregasszony. – Sokat jártam a Szovjetunióban, de akkor ott mindenki oroszul beszélt. Nem tettek különbséget ukrán és orosz között. Én a környezet nyelvét igyekeztem elsajátítani, ti meg nem akartok megtanulni szerbül!
– Dolgozol valamit?
Az ukrán nő megint csóválja fejét.
– Na és a férjed, ő mit csinál?
Valamit motyogott, de már megint az öregasszony vette át a szót.
– Igen, igen, IT-szektor. Tudom én, az ilyenek megkeresik a havi 5000 eurót, és minket őslakosokat akarnak az életre tanítani. Mi vagyunk azok, akiknek megint nyelni kell!
Erre már a buszban utazó többi nyugdíjas is igazat adott a csacsogó öregasszonynak. Itt minden betelepült jobban él, mint aki ideszületett.
Az ukrán nő és a csacsogó öregasszony együtt álltak fel és kiszálltak a buszból. A felhevített hangulatot pedig mérsékelte a busz hűtőberendezése.
