– Szerettél, megcsalódtál, szerettél újra, s akkor már te csaltál. Ismét szerettél… – De Lucifer szavait egy mobiltelefon csörgése szakítja félbe a bársonyszékek ülései között.
Gyerekek lépnek fel, szavalnak, táncolnak, vidáman énekelnek. – Tavaszi szél vizet áraszt… – virágom, virágom helyett egy közösségi média csetjének üzenethangja hallatszik, vagyis pittyen.
Ifjú fiú lép fel a nagyszínpadon, komoly művet ad elő a fehér-fekete billentyűzetű hatalmas hangszeren, koncentrálása az ötödik sorból is érezhető. Egyszer csak a le nem halkított telefon csörgése zavarja meg az előadott komolyzenei művet. Ez is Bach, csak kicsit felturbózva, technósítva, kínai fals hangon reccsen meg a maroktelefon hangszórója.
A sort még folytathatnám. Még mindig becsörög a telefon – legyen az bármilyen tömegesebb esemény –, valahogy nehezen megy a kikapcsolás, kikapcsolódás. Egy órára, esetleg kettőre igazán nélkülözhető lenne a maroktelefon, mert az esemény is élvezhetőbb lenne, nem beszélve a fellépőkről, akik bennünket szórakoztatnak, miközben mi mással szórakozunk.
