A múlt század egyik legkeményebb tele volt az 1941–1942-es. Sok hó esett, ami miatt tavasszal nagy belvizek keletkeztek. A zentai Nagyrétet félkörben körülvette a Csésztót elárasztó víz. A felsőhegyi bosztányosok (konyhakertészek) ladikkal jártak át a földjeikre. Az élelmesebbek, mint Márkus Károly és Rácz Vince, ladikot szereztek és fuvarozták a többi bosztányost. Megboldogult Károly bácsi mesélte, hogy egyik alkalommal a rétről hazafelé igyekvők mindannyian egyszerre akartak beszállni a ladikba. Több fordulóra való ember gyűlt össze. Nem volt nagy a ladik, és az üres palántáskosarak is be voltak pakolva.
– Emberek, várjanak, mindjárt átviszem felit, aztán a többieket. Már a habdeszka is elmerül, kétujjnyi van ki, valaki véletlen megbillen… – próbált úrrá lenni a helyzeten Károly bácsi.
A hazaigyekvők között volt a „százeszű”, mindenhez értő Török Jani is, aki erősködött, hogy mindenki nyugodtan szálljon be a ladikba, elbírja őket, nem lesz semmi baj. Így is történt. Károly bácsi belökte a vízre a ladikot, beleugrott, siklottak vagy 20-30 métert, amikor az egész társaság vízbe borult. Volt riadalom, az asszonyok sikoltozva kapkodták fel a szoknyájukat, szedték össze a vízen lebegő holmikat. Másnap, mikor letisztult a Csésztó vize, sárba ragad lábbeliket talált a ladikos, amelyeket visszajuttatott a gazdáiknak.
