Amióta nem kell megküzdeni a 40 Celsius-fok körüli hőmérsékletekkel, visszatértem a bringázáshoz. Szívesen tekerek a természetben, akár hosszabb távokat is. Azonban időszűke miatt a legtöbbször a falum körüli határban biciklizek. Ez a rész viszont csak némi jóakarattal nevezhető természetnek, mert a földművesek nagy része esküdt ellenségének tekinti a fákat. Nem is látni, csak hébe-hóba, füves területeket is csak nagyítóval lehet találni. A figyelmeztető jelek ellenére sem veszik komolyan, hogy a zsíros bácskai föld – módszereik miatt – már egyáltalán nem zsíros, és hamarosan az elsivatagosodás jeleit fogja mutatni. De most nem ez a téma, hanem az, hogy bringázás közben láttam egy döglött madarat. Nem meglepő, ha az ember lát egy döglött madarat az ugaron, de ez egy sirály volt. Mivel épp alkonyodott, ezért romantikus énem rögtön arra gondolt, milyen szomorú, hogy ilyen távol a tengertől érte utol a vég szegény madarat. Aztán végiggondolva a dolgot rájöttem, hogy nem is olyan meglepő. Gyerekkoromban varjak röpködtek a szántó traktor mögött, hogy felcsípjék a rovarokat. Most viszont sirályrajok teszik ugyanezt. A szürke gém is egy vízimadár, de folyton összefutok vele a határban, ahogy a szántóföldeken rovarra vadászik, talán egérre is. A tanulság, hogy ezek a madarak tanulnak és alkalmazkodnak a változó környezethez. Márpedig a környezetünk változik, főként miattunk. Kérdés, hogy a végén mi mennyire tudunk majd alkalmazkodni?
