A minap csörög a vezetékes telefon, édesanyám átnyújtja: engem keresnek, nem tudja, miért. Átveszem, bemutatkozok.
„Az önök városában egy magyarországi cég leányvállalatot nyit, ezért az ott élő magyar nemzetiségű lakosoknak ajándékkal kedveskedik. Azon szerencsések közé tartozik, aki bizonyos gyógyászati termékekhez ennek köszönhetően nagyon jutányos áron hozzájuthat. Tudom ajánlani a kollagénes kenőcsöt, amely 65 euró helyett most csupán 25 euróért az öné lehet. Naponta kétszer kell alkalmazni, a test felültén bárhol, a szemet és a sérült bőrfelületeket kerülve” – darálta szerbül az operátor.
Kihasználva a hosszabb levegővételt, azonnal közöltem, hogy köszönöm, de nem érdekel a lehetőség, ám ezután jött az igazán vérlázító és a szakmabelieket minden bizonnyal megszégyenítő válasz: „Senki nem kérdezte, hogy élni kíván-e a lehetőséggel!”
A türelmem eddig a pontig tartott, kérdésemre, hogy mégis mi alapján fogom kifizetni, ha meg sem rendelem, csak annyit mondott, hogy ez már nem az ő problémája, majd bontotta a vonalat. Szerencséjére... Megszoktam már, hogy a telefonszámokat kényük-kedvük szerint (vagy inkább valami apróbetűs rész miatt) használják és „zaklatnak” bennünket, arra azonban még nem volt példa, hogy a nemzeti hovatartozásunkkal is visszaéltek volna. Úgy látszik, most már erre is fel kell készülni…
