Pár hónapja új lakó költözött be a szemközti lakásba, ahol eddig egy öreg házaspár élt, sajnos a férfi halála után nemsokára az nő is követte. Nagyon kedvesek voltak, közvetlenek, gyakran vittünk egymásnak kalácsot, aminek hosszas beszélgetés lett a vége. Az új lakó egy 30 év körüli nő, és a tacskó kutyája. A tetkós hölgyikének nagyot köszöntem, amikor találkoztunk, a tacskója meg rám mászott, én pedig arrébb léptem, mert nem szeretem, ha az ebek ugrálnak rám. A nőnek egyik pillanatról a másikra megváltozott a kedélye, a mosolygós arc gúnyos kifejezéssé alakult, majd szemrehányóan azt mondta: Ugyan már, hát nem bánt, nem kell félni! Azt válaszoltam, hogy nem félek, csak éppenséggel nem szeretem, ha rám ugrálnak a kutyák, ennyi. Aztán egy ideig mosolyszünet volt köztünk, nem köszönt vissza. Egy éjjel ordibálásra, üvegtörésre, dübörgésre ébredtem, majd egy férfi kirohant a lépcsőházba, utána meg röpült mindenféle. A nő az ajtóban zokogott, megkérdeztem minden rendben, mire igennel válaszolt és behúzta az ajtót. Másnap a szomszéd nő bekékült szemmel vitte sétálni a kutyáját, és szégyenlősen odaköszönt. Azóta mindig szorosabban tartja a pórázt, és elmúlt a mosolyszünet.
