Minden nyáron egy hetet arra szánok, hogy gyerekekkel foglalkozzak. Az idén már ötödik éve táboroztattam nagyjából százharminc gyereket. A táborban általános iskolás, főleg nehéz sorsú kicsikkel ismerkedünk meg. Játszunk, meghallgatjuk a történeteiket, és rengeteg programmal készülünk nekik. Minden alkalommal rájövök, hogy sokat kell dolgoznom azon, hogy türelmesebb legyek. A nagy hőség, a fáradtság és a gyerekzsivaj próbára teszi a kedvességet, megértést és a türelmet, de a táborok után még hónapokig táplálkozom lelkileg az itt szerzett élményekből. Az ő szeretetük tiszta és végtelen, folyamatosan árad belőlük, még akkor is, ha elevenek, nem figyelnek, vagy kiabálunk velük, hogy hallgassanak ránk végre. A többi fiatal, önkéntes táboroztató egymásnak nyújtott támogatása és segítsége emlékeztet arra, hogy vannak még emberek, akik adni akarnak, úgy igazán. Mert természetesen mi is kapunk, szeretetet, nevetést, örömöt, de a cél az, hogy adjunk. Megállás nélkül foglalkozunk a gyerekekkel, tanítunk és terelgetjük őket a jó irányba. Ez az, ami igazán fontos. Kitoljuk a határainkat, a saját igényeinket félretesszük, és adunk. Sok dologra megtanít minket ez a hozzáállás, amiből majd később is meríthetünk, és azt gondolom, hogy még sokaknak szükségük lenne egy-egy ilyen élményre.
