Február óta erre készült. „Amikor majd a mamánál alszunk... Amikor majd hullanak a csillagok...”
És bár egy hároméves számára a hónapok csigalassúsággal telnek, mégiscsak elérkezett az augusztus, és nemcsak kánikulát, tiszai lubickolást és rengeteg csokifagyit hozott magával, hanem a Perseidákat is.
A Perseus csillagkép irányából érkező meteorraj apró porszemcséi a Föld légkörében pillanatok alatt elégnek, a földfelszínt sosem érik el. Gyerekszemmel a hullócsillag igazi csoda. Fönt ragyog az égen, aztán egyszer csak – zsupsz! – fényes csíkot szánt a csillagok között, és lehullik a földre. Ő is látott egyet gyorsan elsuhanni, de látott másfélét is, olyat, ami villogott, piroslott és szépen lassan elhaladt az égbolton. Talán műhold vagy repülő lehetne, de hullócsillagként mégis más érzés rátekinteni.
Feküdt a pokrócon a csillagos ég alatt, leste a csillaghullást, hallgatta a tücsökciripelést. Egymás hegyén-hátán három generáció, mindenki az eget figyeli.
„Anya, nem üti meg magát a hullócsillag, amikor leesik? Ugye azért hívják hullócsillagnak, mert olyan szépen hullik lefelé? Miért mennénk el a csillagvizsgálóba, ha nem is betegek a csillagok? Világosban, a kék égen miért nem látszanak, pedig este olyan fényesek?”
Megannyi kérdés, minden tudást föl kell szippantani, meg kell ismerni a világot, el kell merülni a csillagok között. Aztán elálmosodik, „anya, menjünk be aludni”, bújik, már félig elszenderedett, és suttogva, hogy a húgát föl ne keltse, megszólal: „később kelts föl, megint nézzük őket egy kicsit!”
