Az ember nem igazán tudja eldönteni, hogy mi a jobb: az, hogy a gyermeke szégyenlős, anyuka szoknyája mögé bújós típus, vagy épp az ellenkező, mindenkivel barátkozik és beszélget. Az én kisfiam nagyon sokáig az első kategóriába tartozott, sőt, a mai napig is, de szerencsére egyre jobban nyit az emberek felé. Tudja, ha apával lekezelnek, tőle minimum pacsit kérnek, így már sorakozik ő is.
Történt a napokban, hogy meg kellett látogatnunk szerencsére ritkán látott gyermekorvosunkat. Utolért bennünket az otthoni praktikákkal már csillapíthatatlan köhögés, orvosságra volt szükség (antibiotikum vagy sem, ez egy vitás kérdés, és egy másik történet). Leparkolunk a gyermekorvosi rendelő előtt, közben átbeszéljük, hogy mit kell csinálni, ha bemegyünk. Köszönni, hangzik a válasz. Szuper. És el tudod mondani a doktor néninek, hogy mi a baj, kérdem. Hát persze, mondja a kisfiam.
Bementünk a rendelőbe, köszöntünk, ahogy illik. Kérdi a gyermekorvos kedvesen, mi a panaszunk. Majd egy szem gyermekem csak ennyit válaszolt rá: köhögök, mint a szamár.
