Hideg, téli nap volt, amikor hirtelen elkezdett havazni. Eleinte apró pelyhek szállingóztak az égből, de azután egyre erősebben esett, mintha az ég akarná eltemetni a világot. Már napok óta készültem arra, hogy haza utazzak a tanyánkra, de aznap reggel még váratlan dolgom akadt az egyetemen, így nem tudtam időben elindulni.
Ahogy végeztem az egyetemi ügyekkel, és kiléptem az épület ajtaján, az utakat már vastag hótakaró borította. Az autók szinte elmerültek a hóban, és a forgalom megállt. Próbáltam hazajutni, de az utak le voltak zárva, a vonatok nem közlekedtek, a buszok elakadtak az autópályán, és a hírek szerint a falvakat elzárta a hó. Minden próbálkozásom hiábavalónak bizonyult.Telefonáltam haza, és anyám aggódó hangját hallottam a vonal túloldalán.
„Ne aggódj, drágám, mi jól vagyunk itt a tanyán, de a hó teljesen elzárt minket. Maradj a városban a lakásod biztonságot nyújtó, meleg falai között.’’
Bár szüleim mindennap biztosítottak róla, hogy jól vannak, a gondolat, hogy a tanyán rekedtek, és a hó elvágta őket a világtól, teherként nehezedett rám.
Másfél hétbe telt mire a hókotróknak sikerült letakarítani az utakat, megnyílt az út a tanyára, azonnal útnak indultam. Ahogy egyre közelebb értem, megpillantottam a hófedte házat, amely mindig is az otthonom volt. Az ajtón belépve láttam ahogy anyám és apám ott álltak a kályha mellett, arcukon fáradt, de megkönnyebbült mosoly ült.
Ebben a pillanatban minden aggodalmam eltűnt. Otthon voltam, és az otthon nem csak egy hely, hanem azok, akiket szeretek.
