A szabadkai zöldségpiacon tucatjával működnek a rátermett kofaasszonyok, akik az őstermelőktől nagyban átveszik a zöldségféléket. Annak idején a Szép Rozi, mindenki csak így ismerte, igen agilis viszonteladó volt. Már hajnalban ott nyüzsgött a piacra portékájukkal beérkező bosztányosok (zöldségtermesztők) körül. A karfiol ára mindig is nagy ingadozásokat mutatott. Éppen karfiolhiányos időszak volt, a kofák minden mennyiségre vevők lettek volna, ezért már hajnalban kiálltak az asztalok mellé, hátha valamelyik vidéki bosztányos karfiolt is hoz eladni. Egy másik kofaasszony (Mándi) az egyik felsőhegyi termelővel éppen a karfiolkínálatról beszélgetett, amikor a piac melletti úton megjelent egy karfiollal megrakott kisteherautó. A kofákat, mintha méhcsípés érte volna, a karfiol nyomába eredtek. Mándi is meglátta a kínálkozó lehetőséget, faképnél hagyta beszélgetőtársát. Igen ám, de a Szép Rozi helyzeti előnyben volt, az ő asztala közelebb volt a piac végi megállóhoz, ahol a karfiolos autó leparkolt. Mire a többi kofaasszony a helyszínre ért, a Szép Rozi már lecsapott a portékára, mind megvette, több napra bebiztosítva ezzel a jó kereseti lehetőséget, hiszen a konkurens kofák karfiol nélkül maradtak.
Amikor Mándi visszaballagott a felsőhegyi bosztányos ismerőséhez, dúlt, fúlt:
– Hát nem megvette mindet!
