A mai szülőket sokszor éri bírálat, hogy elkényeztetik a gyerekeket, régen sokkal önállóbbak, függetlenebbek voltak a csemeték. Emlékszem, egyedül jártunk iskolába, tudtuk a kötelességeinket, a szüleink nem féltek elengedni bennünket bárhova. A férjemmel nem tartozunk a túlkomplikáló, a gyerkőcöt mindentől óvók közé, a kislányunk sem az az elveszett típus. Most szeptemberben kezdte az első osztályt, evidens volt, hogy a beszoktatós időszakot követően egyedül megy majd iskolába. Szerencsére nem lakunk messze az intézménytől, ráadásul egyetlen, gyér forgalmú, egyirányú utcán kell neki végigmenni, így gondoltuk, nem is lesz ebből probléma. A nyáron gyakoroltuk is az önálló közlekedést, ügyes, figyelmes.
Aztán a minap lényegesen átértékeltem a dolgot... Még elvárás, hogy valaki elkísérje és elhozza őket, így mentem elé és indultunk haza. Egyetlen kockázatosabb kereszteződésen kell áthaladni, szépen meg is álltunk a gyalogátkelő előtt. Több autó elment anélkül, hogy átengedte volna a gyerekeket, vagy akár lassított volna, ám a biztosítékot igazán egy középkorú „úriember” verte ki, aki nagyjából hatvannal, a behajtani tilos tábla ellenére mérlegelés nélkül befordult az egyirányúba, felvette (a sofőr korából ítélve gondolom) az unokáját, majd ugyanilyen sebességgel végigrobogott az utcában. Nyilván bugyuta és felelőtlen mindenhol akad, de kezdem már érteni, hogy sokan miért kísérik az idősebb tanulókat is...
