Néhány éve egy jó pékség nyílt a közelünkben, méghozzá egy családi házban, ami azért furcsa, mert az utcánkban majdnem mindegyik helyén emeletes házat emeltek. Nagyon finom a kenyér, de a különféle sütemények is jók, és extrák a szendvicseik. Ide járunk rendszeresen, már reggel hatkor nyitnak, ilyenkor friss burek meg kenyér illata lengi be a környéket. Hanem, pár hete, egy régebbről ismerős hölgy állt a pult mögött, aki a szemközti boltban dolgozott. Egyszer összeszólalkoztunk, azóta mosolyszünet volt közöttünk. Nagyot köszönt amikor meglátott. Gondolkodtam, hogy most mi a fene változott azon kívül, hogy a pékségben dolgozik, de nem értettem a dolgot. Kicsit ügyetlenül dolgozott még, nem tudta hol mi van, de én türelmes voltam, és köszöntem egy nagyot. Pár napra rá a legnagyobb meglepetésemre magyarul köszönt rám. Majd megkérdezte, hogy ugye tudok magyarul. Mondtam igen, én magyar vagyok. Elmondta, ő Szabadkáról jött Újvidékre, és ott természetes volt, hogy magyarul köszönnek a magyaroknak, de, hogy itt ezt ő még nem hallotta. Hát igen, elmeséltem neki, hogy 30–40 éve itt is ez volt a szokás, csakhogy azóta sok minden változott. De köszönjünk mi csak magyarul egymásnak, majd hozzászoknak. Ebben egyetértettünk.
