Nemrégiben Budapesten jártam. Egy régen várt kiállítás volt a fő úti cél, a Nemzetközi Sajtófotó Kiállítás. A kiállítást az egyik legjobb barátnőmmel tekintettük meg. Ahogyan sejtettük, Az év sajtófotója kitüntetést is egy háborús felvétel nyerte el, egy holttestet ölelő nő volt a képen. A fotó mellett információként az állt, hogy a fehér lepelbe csavart test az ötéves unokahúgáé volt. Megindító felvétel volt, az biztos, megérdemelte a kitüntetést, egy másik fotó azonban sokkal jobban megragadta a figyelmem.
A kép helyszíne szintén háborús övezet volt, gyermekeket ábrázolt, ahogyan kikerekedett szemmel, meredten néztek egy almára. A hozzácsatolt szövegben az állt, a gyermekek édesanyja éppen akkor ért haza, egész nap az utcán koldult.
Hasonlatot sem tudnék mondani, hogy mit kellene nekünk mutatni ahhoz, hogy ilyen meglepett tekintettel nézzünk rá. Félek, hogy ebben a rohanó, egyre értéktelenebb világban már semmi sem okoz számunkra akkora örömöt, mint azoknak a gyermekeknek egy falat gyümölcs, reménykedem viszont abban, hogy egyszer mi is ugyan úgy fogunk örülni az esőnek, az almának, vagy akár az ismét felkelő napnak.
