Mindenki halálra születik. Ez az élet rendje. Ahogyan az is, hogy az elhunyt földi maradványait emberhez méltó módon elbúcsúztatják és eltemetik, majd meggyászolják. Vidékünkön a végtisztesség megadásakor a holtat koporsóba helyezik, és a temetési szertartás után elföldelik a temetőben. Esetleg elhamvasztják a holttestet, és a hamvait egy urnába helyezik, amely egy urnafalba kerül a gyászszertartás után, ugyancsak a temetőben. A hozzátartozók ezután meggyászolják, az elhunyt pedig ezzel végleg befejezte földi útját a temetőben. Az élők visszatérnek az élők birodalmába, a mindennapokba, az elhunytak pedig a holtak birodalmában maradnak.
Ez szerintem így van rendjén, de a napokban azzal szembesültem, hogy ezt nem mindenki így csinálja. Vannak, akik az elhunyt szerettük hamvait tartalmazó urnát hazaviszik, és otthon őrzik. Nem nagyon értem, de talán elfogadom azzal a magyarázattal, hogy segít a gyász feldolgozásában. Azt viszont végképp nem tudom mire vélni, és elfogadni sem tudom, hogy az emberek az elhunyt szeretteik hamvaiból készíttetnek kegyeleti ékszert, vagy éppenséggel az elhunyt hamvait töltik bele azokba a csecsebecsébe, amit aztán viselnek a mindennapokba. Ezek között vannak gyűrűk, medálok és fülbevalók. Készülhetnek a hamvak felhasználásával gyantából, nemesacélból és titániumból. Láttam mutatós nemesacél medálokat, amelyekhez még tölcsért is adtak. Az emlékgyűrű tűnt számomra a leginkább bizarrnak, hiszen ez az egyedi kialakítású fémékszer emberi hamvakat és gyönyörű, színes berakásokat tartalmazott.
Erről talán csak annyit: ízlések és pofonok. Minden ember különböző, más és mást szeret, és nem mindenkinek ugyanaz tetszik, de szerintem vannak dolgok, amikben nem ártana határt szabni.
