Egy közeli épületben óvoda működik, és ősszel pár hétig minden reggel 7 óra körül nyávogó, picsogó vagy éppenséggel ordító gyerekeket hallani. Vannak, akiket szüleik kezüknél fogva ráncigálnak be az oviba, másokat, akik jobban ellenállnak, csak felemelik, és becipelik, mások még a bejárat előtti korlátba fogódzkodnak, de hiába az ellenállás. Az idegileg kikészült apukák, anyukák visszaordítanak csemetéjükre, hogy „kussoljanak”, nincs miért rinyálni, ez nekik nagyon jó lesz, majd meglátják. Több órával később az ovi nyitott ablaka előtt haladtam el, de a gyerekek nem látták be még akkor sem, milyen jó nekik az oviban, torkuk szakadtából üvöltöttek, a reggeli ehhez képes gyerekjáték volt. Az egyik óvónő hangja alig hallatszott, valami dalt próbált énekelni, de nem sok sikerrel. Két óvónő a bejárat előtti lépcsőkön ült rezzenéstelen arccal, maguk elé néztek és cigiztek. Vajon mire gondolhattak?
