Sokszor kételkedem, vajon jól csinálom-e az anyaságot? Gyakran vagyok ideges, veszítem el a türelmem, néha az önkontrollt is, olykor kiabálok (aki azt állítja, ilyen soha nem fordul elő vele, az szerintem hazudik, önmagának is). Mostanság többször eszembe jut, képes leszek-e jó embereket nevelni belőlük, vagy csak elrontom a gyerekeimet? Aztán látom, ahogy mindenkivel kedvesek, barátkoznak a társaság peremén tengődő, gyakran észrevehetetlen társaikkal, segítenek, ahol csak tudnak. Megsajnálják az elhagyott állatokat, nem rombolnak, tisztelik a természetet és a körülöttük lévő világot. A fagyisnál gyakran ők az egyetlenek, akik megköszönik a feléjük nyújtott tölcsért. Nemcsak felszólításra köszönnek hangosan az ismerősöknek, vagy ha belépnek valahová, hanem maguktól. Ilyenkor fellélegzem. Tudom, hogy nem vagyok tökéletes, és soha nem is leszek az. Ahogy a gyermekeim sem, de abban biztos vagyok, hogy már most csodálatos kisemberek.
