Érdemes és érdekes belegondolni, hány szerencsés vagy kevésbé szerencsés véletlen alakította életünket olyanná, amilyen. Születésünk pillanatától – amely szintén véletlenek sorozatának eredménye – halálunkig csupa véletlenek sorjáznak. Némelykor meghökkentőek, máskor csaknem csodával határosak.
Történt a közelmúltban, hogy messzi földön a véletlen egy nászútján levő párral „hozott össze”. Megismerkedésünk is számos véletlen, idő- és térbeli egybeesés következménye. Beszélgetésünk korai fázisában kiderült, hogy anyanyelvünk azonos, ami ott és akkor szintúgy „csinos” véletlennek tetszett. Szabadkainak mondták magukat. Teltek a napok, ki-ki saját útját járta, így csak futólag találkoztunk olykor.
Egy nap aztán párommal pont abba a vendéglőbe tértünk be, amelyben az ifjú pár éppen ebédelt. Falatozás közben oldatlanul csevegtünk erről-arról. Amikor szóba került a „ki honnan jött és hová tart”, kiderült, hogy a fiú ugyanabban a közép-bácskai városkában született, ahol én is. Vezetékneve (diszkréciós okokból eltekintek közlésétől) hallatán rákérdeztem, a Lacihoz esetleg fűzik-e valamilyen szálak? Igen – mondta; az édesapám.
Nem sok hiányzott, hogy leessek a székről, az apjával ugyanis ifjú korunkban (cirka 45 évvel ezelőtt) sokat barátkoztunk, rengeteg estét, éjszakát töltöttünk el a zenének hódolva és annak bűvöletében... Aztán újabb véletlenek hosszú és szövevényes sora úgy hozta, hogy más mezsgyéken haladtunk tova. Kapcsolatunk megszakadt. Azt sem tudtam, hogy gyermeke(i) van(nak).
Történt mindez Tanzánia Unguja nevű szigetén, melyet Zanzibárként tart számon a világ. Annak is az északi csücskén fekvő Nungwi nevű városkájában.
Közhely ide, közhely oda, valóban kicsi a világ.
