Valaki valahol azt találta mondani, hogy országos viszonylatban Újvidék az elmúlt harminc-negyven év, a háborúk, a rablóprivatizáció legnagyobb vesztese. Régi polgári, nyugodt, békés, toleráns identitását elvesztette, újra pedig mindmáig nem lelt. És jó sokáig nem is fog…
Nemcsak az emberek, hanem a város arculata is rohamosan változik.
Szinte sztahanovista módra épít a szürke eminencia, azok, akik ki tudták használni a „tranzíció” kínálta lehetőségeket, mesebeli gazdagsághoz jutottak, most meg befektetnek, építenek éjt nappallá téve, ezáltal biztosítva nemcsak a saját, hanem utódaik egzisztenciáját, – generációkra előre. Előbb tönkretették a város erős iparát, elkótyavetyélték a jó vállalatokat, most meg telkekként értékesítik, ami még megmaradt belőlük, a legértékesebbet – a gyártelkeket. Milliókért. Eurómilliókért. Most épp az Elektroporcelan, a Kulpin konzervgyár van soron. Röpke néhány hónap alatt kolosszális építmények nőnek ki a helyükön. Ezerszám lesz új lakás. Pedig a lakáspiacon lenne elég használt lakás is...
Mindmáig talány maradt számomra, kik azok, akik megveszik ezeket a lakásokat, kik azok, akiknek pénzük van? Vagy hogy kölcsönre vásárolhatnak? Ki mer manapság belemenni egy több évtizedes futamidejű lakáshitelbe? Az igaz, hogy a stabilitás bajnokai vagyunk, de ki mer egy életre kötelezettséget vállalni, amikor az egyik válsághelyzetből a másikba sodródunk?
