Alapvetően hiszek az emberi jóságban és becsületességben, abban, hogy a bajban lesz, aki segít. Lehet, naivitásból fakadó hit ez, de abban is hiszek, hogy a pozitív gondolatokat pozitív tettek követik. Aki sokat utazik, nem is indulhat útnak soha negatív gondolatokkal.
Történt a napokban, hogy a férjem a munkahelyi kötelezettségei miatt egy nappal később követett engem Belgrádból Szabadkára, az utolsó busszal, ami este 11 után érkezik. Még a buszról jelezte, hogy hamarosan befut. A hosszú palicsi séta elvonta a figyelmünket, csak akkor vettük észre, hogy nincs meg a telefonja, amikor már (órákkal később) hazaértünk. Egy telefonfüggő világban, egy telefonfüggő munka mellett jelentős sokk volt a felismerés. Hiába hívtuk a telefonszámot, azon bizony senki nem jelentkezett, még másnap sem... Az adott szállítócég telefonközpontja révén több személy felkeresésével jutottunk el végül a busz sofőrjéhez, aki az utasításainkkal megtalálta a telefont, az ülésrésbe csúszva, de akkor már Nišben. Ezt követően a telefon több száz kilométert megtett, mire a gazdájához került.
Lehet, az elveszett személyes tárgyak visszaszolgáltatásának nem kellene a világ csodái közé tartoznia, az is lehet, hogy nem egy méregdrága készülékről van szó, csupán a benne található kapcsolatok adják meg értékét, mégis örömteli felismerés, hogy a becsületesség és a segíteni akarás még mindig sok embernél magától értetődik.
