Elsős koromban az első általános orvosi vizsgálat alkalmával azt mondta a doktor bácsi, hogy valószínűleg szemüvegre lesz szükségem. Ennek hallatán végigsírtam az egész hazáig vezető utat. Szerencsére mégsem kellett, úgyhogy évtizedekig nagyon jól megvoltam nélküle. Azonban az utóbbi néhány évben a képernyőbámulás megtette a magáét: egyre homályosabban láttam a betűket, és egyre messzebbre kellett tartanom az újságot ahhoz, hogy hunyorítva el tudjam olvasni.
A minap kedves kolléganőm elküldte az új szemüvegének a fotóját, és rögtön válaszoltam is: nekem is van, méghozzá New Yorkból! Történt ugyanis, hogy a nyáron ellátogatott hozzám a Nagy Almában élő barátném, és épp arról beszélgettünk, hogy ki mennyire nem lát, amikor elővette az egyik olvasószemüvegét, és azt mondta, próbáljam meg, ha jó, nekem ajándékozza. Feltettem, és azonnal kinyílt előttem a világ!
De amennyire jó, annyira rossz is. Ugyanis amióta megvan az új pápaszemem, azt vettem észre, hogy szorít a nadrágom. Tudniillik, nem csak olvasáshoz használom. Néha rajtam marad evés közben is, és olyankor mindjárt élesebben látom, mi van a tányéromban...
