Minden szombaton reggel elhoztam a helyi hetilapot, meg a napilap hétvégi kiadását, fél liter pálinkával megtoldva Oszi nénének, aki szinte mohón belekortyolt a műanyagpalackba, de ezt követően nem nyúlt hozzá. Meg is kérdeztem, miért a palackból kortyol, szívesen hozok neki poharat, meg tudtam, hogy a férje után maradt rá fityók is, hiszen tőlem kapta a megboldogult.
Erre kioktatott, hogy az ő szája az ő mércéje.
Attól lett Oszi néni, hogy két évtizeden szinte szemközti szomszédok voltunk a tömbházban, férje, Oszi magasra kapaszkodott a társadalmi ranglétrán, ő megmaradt szorgos feleségnek. Gyakran hozott nekünk savanyított káposztát, tökös rétest, egyebeket, amit mi, egyéb híján, jó szóval viszonoztuk. Szerénységében a nevét se árulta el, így maradt Oszi néni.
Az első kortyot követően következett a sajtó átlapozása, hátulról előre. Legelőbb a gyászjelentéseket böngészte át. Aztán már csak átlapozta az újságokat, mondván, lesz egy hete az olvasásra.
Kérdeztem, miért a halottakkal kezdi az újságolvasást.
– Tudod, fiam, micsoda felemelő érzés látni, hogy még a múlt héten se haltam meg?! Különben benne lennék a gyászjelentésekben!
