Szép, napos, igazi nyári reggelre ébredtünk egy szeptemberi vasárnapon. Előzőleg a kupaktanács egyhangúan döntött: megyünk a hegyekbe csipkebogyót szedni. Gyorsan összedobtunk egy reggelit, mindenki hozott egy zacskót, aztán indul a mandula! Fél óra múlva már fönt voltunk Brankovacon, a frissen kaszált réten menta- és kakukkfű-illat terjengett, hiszen itt rengeteg nő ezekből a gyógynövényekből. Már messziről izzottak a csipkebogyóbokrok, úgyhogy lesétáltunk a hegyoldalon, és jól megszedtük a zacskókat. Aztán úgy gondoltuk, még sétálunk egyet az erdőben, igazán kár lenne túl korán hazamenni ilyen szép időben. Egy nagyobb emelkedőt másztunk éppen meg, amikor azt láttam, hogy hirtelen valami a hajamba szállt, majd borzasztó erős fájdalmat éreztem. Gyorsan lesöpörtem, és bizony egy méretes lódarázs volt a tettes, de nem hátrált, újra rám támadt. Szerencsére sikerült a hegymászóbotommal jól eltalálni, úgyhogy elkábult, de én sem voltam sokkal jobb állapotban, úgy fájt a csípés, mintha szöget vertek volna a fejembe. Gyorsan leereszkedtünk a lejtőn az erdőből, ahol egy idősebb házaspár rostélyozott. Leültettek, mert látták, hogy baj van, adtak fagyasztott húst, hogy tegyem a csípés helyére, majd egy kis üvegből fertőtlenítőszert locsoltak a fejemre. Mint kiderült, két helyen csípett meg a lódarázs ez alatt a röpke pillanat alatt, iszonyatosan fájt a fejem és a nyakam is, de valahogyan hazahajtottam, aztán jöhetett a borogatás. Estére belenéztem a tükörbe, és láttam, hogy a fejem búbján kiszőkült a hajam. Mi a franc? Akkor mondta a feleségem, hogy hát a nagy sietségben, a hegyekben rostélyozó házaspár 3 százalékos hidrogént öntött a fejemre, mire észrevette, már késő volt…
