Olvasom, hogy háromszáz fajtája él a tölgyfáknak a világon. Ázsiában és Amerikában a legtöbb, Európában két tucat. Afrikának nincs külön tölgyfája, de néhány dél-európai megél északibb részein.
Az Alföld jellemző erdei fája a kocsányos tölgy. Sík vidékek erős, tartós, délceg fája ártéren, homokon, szikes talajon is gyökeret ver. Törzse ötvenéves koráig sima, később mély repedéseket vés az idő a kérgébe. Több száz évig él, harminc-negyven méter magasra nő, de vannak, amelyek elérik az ötven métert is. Feljegyzések tanúsítják, hogy félszáz évvel ezelőtt még ezerötszáz-kétezer éves példányok is voltak.
Történelmünk élő szemtanújaként emlegetjük, hiszen őseink pásztor életmódjának legjobban megfeleltek a tölgyerdők és az azokkal körülölelt puszták.
És ki ne hallott volna a tölgyfahordóban érlelt borról vagy pálinkáról? Erős, sokat kibíró asztalok, székek, ágyak alapanyaga. A termése hasznos ma is, régebben azonban a téli erdő állatainak fő tápláléka volt.
Magyar fának tartjuk. Költészetünkben is megtalálta a helyét. Petőfi így énekelte meg: „Légy tölgyfa, mit a fergeteg / Ki képes dönteni, / De méltóságos derekát / Meg nem görbítheti.”
