Tisza-parti gyerek lévén, nem csoda, hogy egész életemben a vízhez húzott a szívem. Gyorsan megtanultam úszni, s onnantól minden csínytevésre kapható voltam, ami a Tiszához, a medencékhez kötődött. Kora kamaszkorban már a hídlábról ugráltunk, edzések közben pedig a szaltókat és más nyaktörő mutatványokat gyakoroltuk a rajtkockákról. A víz szeretete végigkísérte az életemet, s minden lehetőséget megragadtam, hogy a gyerekkori mutatványokat megismételjem. Manapság azonban az előre szaltóból már csak hátas lett, a hátrafelé szaltóból pedig egy gyönyörű hasas, de nem adtam fel!
Bő másfél hónappal ezelőtt az unokaöcsémmel és unokahúgommal Mórahalomra látogattunk, s naná, hogy az első, amit kipróbáltunk, az a kinti nagycsúszda. Mindhárman felmentünk, hogy egy közös produkciót mutassunk be. Épp csak azt felejtettem el, hogy a jelenlegi súlyom miatt nem kell már meglöknöm magamat, kellőképpen felgyorsulok anélkül is. Nos, jól belehúztam, és a csúszda utolsó nagy huppanójánál úgy a hátamra vágódtam, hogy utána nem is nagyon volt kedvem a víz alól kibukni. Számomra így nagyjából vége is volt a pancsolásnak, vízsugarak alá ültem, hátha ki tudok egyenesedni.
Az első három hétben aztán alig bírtam feküdni, ha álmomban a másik felemre akartam fordulni, nyögve riadtam fel, egyszóval, rendesen elintéztem a gerincemet.
A tanulság? Hát az, ahogy a suszter is marad a kaptafájánál, a megöregedett egykori vízi fenegyerek is maradjon az úszkálásnál. Azt még bírja.
