Annyira hozzászoktunk már a hivatalokban a morcos alkalmazottakhoz, a kedvetlen tisztviselőkhöz, meg a sorban álláshoz és mindahhoz, ami ezzel jár, hogy egy apró figyelmesség is kivételes esetnek tűnik, és szó szerint feldobja a hangulatunkat.
A napokban az adóhivatalba készültem. Már jó előre felkészültem a kígyózó sorra, az egyik helyen elmondod mit akarsz, aztán újra beállsz a sorba és befizeted amit kell, aztán a másik helyen újabb sor és még mindig nem kapod meg a bizonylatot, csak átadod a kérelmedet.
Belépek. Ketten-hárman lézengtek a gyönyörű épület hatalmas csarnokában. Nem is értettem, mi van. Amint odaértem a megfelelő ablakhoz, minden világos lett: 10-től 10.30-ig szünet, állt ott hatalmas betűkkel. Gondoltam, azért nincs senki, mert akik gyakran járnak ide, ezt mind tudják. Ránéztem az órára: 9.45. (A Balkánon vagyunk, 15 perc nem számít!) Abban a pillanatban eszembe jutott, hogy évekkel ezelőtt, amikor utoljára jártam itt, zsúfolásig megtelt a terem, az alkalmazottak közül senki sem dolgozott, mi meg vártuk, hogy leteljen a reggeliszünet. Most is erre készültem. 45 perc!
Ezúttal a fent jelzett üvegablakon kívül egyen sem volt szünetet jelző felirat, mindenki dolgozott. Sőt mint kiderült, egy másik hölgy fogadta azokat a papírokat, amit rendes menetben a pihenő szomszédja szokott, hogy a hadműveletet, amivel egy nyavalyás adóbizonylat igénylése jár, kérelmezni lehessen.
Végre megszervezték!
