Már a végjátékát vagyunk kénytelenek végig nézni ennek a téli panaszáradatnak. No, nem mintha Szerbiában nem volna mire panaszkodni az év minden napján, de az én családomban legalábbis azt vettem észre, hogy télen az átlagnál mindenki morcosabb.
Nem egyedül csak én vagyok az, aki hangosan ellenzi még a hóesést is, a többiek is hangot adnak abbéli tapasztalatuknak, hogy a tél márpedig olyan hatással van rájuk, mint egy energiavámpír.
Hideg van, gyorsan sötétedik, könnyű megfázni… Tetézzük ezt még egy világjárvánnyal, és csakugyan kaptunk magunknak egy olyan „háttérkedvet”, amely mindig gondoskodhat arról, hogy ne érezzük magunkat a legjobban.
Persze én is tudom, hogy ez csak sima nyavalygás. Az viszont tény, hogy a telet szeretni kell. Pár napon belül a születésnapomat is meg kell ünnepelni, de valahogy nem tudok neki maradéktalanul örülni. Már csak azért sem, mert még egy évvel öregebb lettem, de jobbára az a bajom mindig, hogy hideg van.
Sőt mi több, ahogy visszatekintek, gyermekkoromban sem tudott megörvendeztetni a természet hófödte tájjal a szülinapomon, pedig a gyerekseregnek igazán jól jött volna. Ehelyett volt eső meg sár, de bőven!
Ebből is látszik, hogy a tél és a köztem vívott kegyetlen harcban általában (mindig) az évszak kerül ki győztesen.
