A zágrábi tv riportere volt hármunk sofőrje, amikor 1979 júniusában a horvát főváros felé vettük az irányt Karlovacról, az atlétikai Európa-kupa B döntőjéről. A valamivel több mint 40 perces úton lelkesen mesélt legújabb zenei felfedezéséről, hisz néhány nappal korábban kapott egy Balašević-kazettát, és olyannyira tetszett neki, hogy egész úton azt hallgattuk. Kicsit meglepődött, amikor mondtam, hogy nemcsak tudok róla, hanem ismerem is.
Valójában nem volt igazi ismeretség. 1971-ben futottak össze az útjaink, akkoriban kedvenc időtöltésem a 3x3-as kosárlabdázás volt az újvidéki vásártéri pályán. Három-négy csapatra való, hozzám hasonló korú sereglett ott össze naponta a város több tájáról. Voltak akik egyedül érkeztek, remélve, hogy majdcsak helyet kapnak. Közöttük volt egy hallgatag, kicsit zömökebb testfelépítésű, mint kiderült 18 éves fiú is, aki csak ritkán játszhatott, mert csak elvétve, végső esetben vették be a csapatba, játékával pedig nem győzött meg senkit, hogy kapkodjon a szolgáltatása iránt. Fogalmunk sem volt, hogy kicsoda ő, csak annyit tudtunk, hogy Đolenak hívják. Hat-hét évvel később viszont, amikor a zenében már befutott, ráébredtünk, hogy ő járt nem sok reménnyel a kosárlabdapályára. Talán jobb is, hogy a kosarazást nem neki találták ki.
