Élvezem hallgatni a harmadikos középiskolások tervezgetéseit: közelednek a négyéves szakképesítésük végéhez, és mind többet foglalkoznak a továbbtanulási és megélhetési lehetőségeikkel. Közben némelyikük vállára már rátelepedett a nagykorúság felelőssége, ami egyik nap gyönyörű álmokat, másnap viszont már pánikot szül a fiatal fejekben. A lányom is folyamatosan elemzi a saját és társai álláspontjait...
Pár nappal ezelőtt szomorúan közölte, hogy az osztályából mégsem akar senki továbbtanulni az újvidéki vagy a belgrádi állatorvosi egyetemen, barátai inkább a magyarországi lehetőségek iránt érdeklődnek. Ő viszont marad a döntése mellett, hisz itt tervezi a jövőjét. Nincs az a pénz, amiért itt hagynám Vajdaságot – fogalmazott. Majd elmesélte, hogy páran azzal próbálták „vigasztalni", hogy az itteni diplomával később szépen boldogulhat Németországban. Határozottan tájékoztatta a beszélgetőtársait, hogy neki nincs szüksége pátyolgatásra, saját maga döntött a hazai továbbtanulás mellett. A német közeget pedig nemrégiben volt alkalma megtapasztalni, és köszöni, de nem kér sem a nyugati erkölcsökből, sem a szűk szakképesítések által behatárolt munkakörökből. Nem azért tanulok tizenpár évig, hogy állatorvosként is gyári munkás legyek – szögezte le a lányom.
Majd hozzátette: Az a gondolat pedig végképp elriaszt, hogy baj esetén csak azért keresnek napok múltán a munkahelyemről, mert hiányzok – és nem azért, mert a munkatársaim már a távollétem első reggelén hiányolnak.
