Az ember erkölcsi lény. Ez teszi őt emberré, nem a többi – szintén kulcsfontosságú – ismertetőjegye, a gondolkodási képessége, az alkotókészsége, a természettől való elkülönülési hajlama. A világvallások is ezt tanítják. A buddhizmus és a hinduizmus ugyanúgy erkölcsközpontú üdvtan, mint a kereszténység vagy az iszlám.
Emberségünk a maga megbonthatatlan egységében nem abban mutatkozik meg, hogy képesek vagyunk gondolkodni, hogy a természetből „kiszakadva”, geometriai szabályok szerint megépített négysarkos házakban lakunk, hogy munkaeszközöket használunk, hogy a mindenkiben ott lakozó szépség utáni vonzalom, és az önkifejezési vágy a műalkotások létrehozására ösztönöz közülünk egyeseket. Mindegyikük fontos, emberré tevő ismérv, de egyikük sem tekinthető olyan – elénk tükröt tartó – alapkövetelménynek, amelyen maga az emberség kerül mérlegre.
Az őseink világlátását őrző nyelvi kifejezésmódunk is erről tanúskodik. Aki gátlástalanul felrúgja az erkölcsi szabályokat, gyilkol, kegyetlenkedik, hatalmaskodik, arra azt mondjuk, hogy nem ember az ilyen. Aki tudás híján van, arra – embersége tényét nem megkérdőjelezve – csak azt, hogy ostoba, tudatlan, arra pedig, akinek a kezéből nem kerülnek ki műalkotások legföljebb azt, hogy nem egy művészlélek.
