A „Nagy Eső” után elütöttem egy csigát. A bicikli első kereke keresztülgördült rajta, hátborzongató roppanással távozott a Világból. Nem akartam elgázolni, ő volt az oka. A gyalogjárda kellős közepén csúszkált csigalassúsággal, sötétben, kivilágítatlanul, csöndben… Soroltam magamban a nyugtató magyarázatokat, igyekeztem nem kizökkenni kényelmi zónámból, áthárítani a felelősséget a csigára, de egy hang egyre csak azt mondogatta: miért nem figyeltél, miért nem néztél magad elé, úgy, mint egyébként? Mit kerestél a gyalogjárdán biciklivel? Miért tekerted oly veszettül? Az utóbbi hang meggyőzőbbnek bizonyult, egész éjjel lelkiismeret-furdalás álmatlanított. Tudom, hogy egy felnőtt adag csigapaprikáshoz legalább 15 kell belőle, de annak az egynek a pusztulása ott, akkor valóban semmivel sem volt indokolt.
Azon is gondolkodtam aznap éjjel, hogy vajon mi jár most annak a baromnak az eszében, aki nemrégiben a város egyik lakónegyedében, a gyalogátjáró kellős közepén, bedrogozva, tökrészegen halálra gázolt egy közelben lakó idős nénit. Miért csoszogott ki elébem a botjával? Miért nem volt a nyakában lámpás? Az a hibás, aki nem épített oda felüljárót...
