Elmúlt a házasság világnapja, de a házasélet sokak számára mindennapi kihívást jelent. Öröm és nehézség is egyben. Már csak a különböző neveltetés és az életsors miatt is a férj és a feleség másképp látja, értékeli az eseményeket, a helyzeteket, az embereket. Emiatt nem egyszer megbántják egymást. Nem akarnak ártani, mégis fájdalmat okoznak önmaguk személyiségével, másságával.
„Sajnálom, tévedtem, ne haragudj rám.” Van-e értelme ezt naponta kimondani? A megbocsátást sokan a hálához és a gyöngédséghez hasonlóan a szerelem „növekedési hormonjaként” élik meg: életerővel tölti el azt is, aki bocsánatot kér, és azt is, aki megbocsátja a sérelmeket.
„Köszönöm, hogy vagy nekem! Köszönöm, hogy te, te vagy, és olyan vagy, amilyen vagy. Köszönöm, mert elfogadsz a múltammal és a jelenemmel, érezteted, hogy számodra fontos vagyok a korlátjaimmal együtt, noha sokszor megbántottalak” – ezt azok tudják őszintén kimondani, akik képesek szenvedni egymásért.
Hogy holtomiglan-holtodiglan kitartsunk egymás mellett, ahhoz szép kevés a kezdeti érzelem. Az elkötelezettség, felelősségvállalás, áldozatvállalás, megértés, elfogadás és a türelem azonban csodákat művelnek. Az irgalom – a minket szerető, nekünk feltétel nélkül megbocsátó Isten – élteti a hiteles szerelmet. Az irgalom nyitja meg a szívedet életed társa felé. Irgalomból születik meg a szív gyöngédsége, amire minden ember vágyik.
