Olyan peckesen járkált az udvarban, hogy mindenki tudta, ki a főnök. Ha mégis ellenfele akadt, szárnyaival verdesve, felborzolt tollakkal igyekezett nagyobbnak látszani. Pattogó kotyogással terelgette a tyúkokat, és a kutya sem mehetett túlságosan közel a védelme alatt álló szárnyasokhoz. Nagy taraja és szép, vörös színű szárnya volt, a farkánál pár kendermagos színű tollal.
Mindannyian kötődtünk hozzá naposcsibe kora óta. Hívásra jött, halkan kotyogott amíg a kezünkbe vettük, simogattuk és felemeltük. Sosem csípett meg bennünket. Apámat szerette a legjobban, hiszen tőle kapta az ételt.
Sokszor tartottam a kezemben, de mégis féltem kicsit, mert régebben egy másik kakasunk a fazékban végezte, miután a kétéves nővérem szeme közé csípett. A heg sokáig megmaradt, és nagyon nagy szerencséje volt a nővéremnek, hogy nem a szeme veszett oda – mondogatta gyakran nagymamám. Ez a történet rémületet keltett bennem akárhányszor a baromfiudvarba léptem. Talán ezért is esett úgy, hogy a bizonytalanságom előhívta az udvar másik lakójából a támadást. A gúnár hátulról próbált ostromolni, alattomos sziszegés közepette, erre a libák is felbátorodtak, a szoknyámat csipkedve rontottak rám. Most mégsem féltem, mert ott volt velem a vörös tollú kakasom.
